Eurovíziós Dalfesztivál, 2005
Magyar Televízió, 1.csatorna
2005.május 19.
Wig Wam (Norvégia) - In my dreams
Luminita (Románia) - Let me try
Nox (Magyarország) - Spin World
Geir Rönning (Finnország) - Why
Martin (Macedónia) - Make my day
Marian (Andorra) - La mirada interior
Vanilla Ninja (Svájc) - Cool Vibes
Fárasztó nap és egy jó adag tepsis csirkemell után vágtam magam a kanapéra, agylazító szórakozást, vígjátékot, habkönnyű desszertet, esetleg politikai tóksót vágyva (és most nem a Fábryt), de nem egy ilyen gyomrozós élményt! Az is igaz, hogy átkapcsolhattam volna, de az élmény annyira szuggesztív volt, mint amikor Glória bojtos szemüvegben olvas fel egy bioterapeuta könyvéből a Zenit TV Egészségmagazinjában, egy 1992-es IKEÁs kiárusításon vásárolt, művirágokkal tarkított BLÜNDTHARS paraván előtt, a rattaban ülve.
Itt csiribiri díszlettel, fényekkel, videóval próbálták azt az élményt eladni, ami már a Zenebutik bejátszásai közt is ciki volt már a nyolcvanas években is. Könyörgöm, miért kell nekünk ez a fesztivál? Mire jó? Ki az, aki abban hisz, hogy az Abba: Waterlooja előtt és után bármi jelentőssége lenne az Eurovíziós Dalfesztiválnak? Jó, a szocializmusból kilábalva klafa volt nézni, ahogyan Friderika megelőzi a nyugatnémeteket, de már akkor is sejtettük, hogy ez a verseny csak az önbizalomhiányt so-called tehetséggel kompenzálni kívánó kis nemzeteknek buli, mint például a magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, macedónoknak vagy észteknek. Hogy itt van még esély. Magyar (román, szlovák etc) Sztár Nyugaton.
A norvégeknél kapcosltam be, akik a Darknesst és a Scissor Sisterst próbálták egy fedél alá hozni, állítólag sokkoló produkciójukkal. Elhiszem, hogy a Karel Gott-rajongó zsűri nem látta még a Rocky Horror Picture Showt, szívükhöz nyúltak, hogy hosszúhajú, hevimetált énekel ez a nővagyférfi. De ez csak egy erős koppintása volt eredeti tehetségeknek, engem nem vertek át. Mondjuk, a többi produkció "fényében" ez tényleg kimagasló teljesítményként hatott.
A román Luminitáról, korát fiatalos háttértáncosokkal leplezni próbáló finn Geir Rönningről ugyanazt lehet mondani: a nyolcvanas évek végén mély gödörbe, bőséges földdel elhantolt italodiscót ásták ki, némi kilencvenes rave hangzással, rettentő siófoki strandcikk-árus fílinget idézve. A szöveg nagyjából a "Tell me Why/Give me one more Try/Say Goodbye" univerzumban ki is merült, bármely bullshit generátorral megírható: nyilvánvalóan eredeti nyelven nem lehetett előadni. (Kételkednék, hogy az eredetiben több jelentés lenne)
A Noxot mindenki ismeri. Aki tudja, hogy miféle értéket képviselnek, írja meg már nekem izborn kukac gmail pont com! De ha valaki azzal érvelne, hgy elektronikust ötvözi a népzenével, az először az Anima holdjárós lemezét hallgassa már meg, és utána forduljon magába egy óráig. Szerintem csak a céllövöldés popdiszkót hozták össze a bebaszott menyasszonytánccal, aminek mindig hányás a vége.
A macedón Martin is pont ebben utazott, Andorrából egy visító vén picsát sikerült küldeni. A svájci Vanilla Ninja producerének meg senki sem szólt, hogy a négyes lánybandák kora leáldozott, csak a Bravómatricákon léteznek már. Mégha hard rockba is próbálja burkolni őket, kilóg a patacipő: ezek a bigék tuti hogy pár éve zsepiszaggató balladákat nyöszörögtek.
NA itt aludtam be. Nem, nem és nem értem ezt a műfajt. Illetve borzasztó képzetem támadt: nemcsak hazánkban él az a divat, hogy a levitézlett popsztárok maguk után küldik csemetéiket vagy neveltjeiket (ld. Neoton Familia/Neo-Tones) és anyagilag megtámogatva ízlésterrorizálják a válogatni fáradt közvéleményt. Kultúralkaidás akarok lenni a döntőben.
The Ukulele Orchestra of Great Britain - The Secret of Life ***
